Gondolkodtató

2017-02-12

Fiatalság, nyegleség! Az én Opelem rémtörténete, elátkozottsága, fénykorától a nyugdíjig. Hirdetés

„Há de öcsi ez egy Jaguár???” – kérdezte apám, mikor a szerelőt megkértem, hogy ne az után gyártott mocsokkal javítsa meg, a sz@rrátört kocsit.

Nem hinném, hogy bármi különösebb tanulsággal szolgálna az én sztorim, de egy autó balsorsát és annak magyar javítási kálváriáját jól összefoglalja.

Húszas éveim elején egy hosszabb anyagi mélypontból feltápászkodva édesanyám (merthogy vele laktam akkortájt) úgy döntött vegyünk végre megint egy autót.

Korábban volt egy fehér E kadettünk, melyet közösen használtuk. Szerettem vezetni és persze járt hozzá egy fiatal gumi seggű barátnő is.

Az egész jól mutatott, még úgy is, hogy mindkét hátsó sárvédő ív a felismerhetetlenségig el volt rohadva.

De ezt bekompenzáltam különféle aranyláncokkal, napszemüvegekkel, hülye ruhákkal, mobiltelefonnal valamint zippo csattogtatással a piros lámpánál. 98-at írunk (ha ma szembe jönnék akkori magammal, biztos hogy lekevernék 2-3 „stricimaflást” magamnak)

Hogy folytassam az elején, 2003-ban kaptam anyámtól egy 95-ös fehér astra 1.4-i-t ösztönzésül az új munkahelyem mellé (mert, hogy korábban nekem nem volt olyan) 44 ezer kilométer volt benne, de a barátaim szerint 744ezer.

Műszakilag jó volt és vélhetően nem volt törve.. Imádtam, sokat jártam vele ahová tehettem, jó, leginkább munkába, merthogy véletlenül az intézményben jellegénél fogva rendkívül jól lehetett csajozni. Ezt többi kollégám is tudta így akármennyire is problémás és drága volt a parkolás mindenki igyekezett bepréselni a roncsát a Reviczky, vagy épp a múzeum utcába. Szedtünk is össze szép számmal bírság csomagokat, kerékbilincseket, horpadásokat-karcolásokat. Jómagam talán kitűntem a sok Škoda 120-l, Lada, Fiat Tipo-k közül mikkel a kollégáim jártak.

Első baki:

Egy karácsonyi céges buli alkalmával előre megkértem egy kollégámat, aki amúgy nem autóval járt, hogy vezessen hazafelé mert iszom! Persze az esős decemberi sötétben úgy összetörte hogy minden elemet cserélni kellett az elején. Tudtam, hogy vége egy jó szériának. Sajnos csak pont annyira voltam eleresztve, hogy elhordjam a kóbor recis lányokat gödörbe-szimplába-szódába mindenféle tereskova koncertekre mert addigra sokat javult a kép de a „stricimaflás” még elfért volna.

Szóval javításra – új kocsira nem volt pénzem. Meg közbe el is költöztem otthonról.

Mély depressziómban annyira nem voltam képes, hogy intézzem az opel sorsát, biztosító, szerviz miegymás. Végül egy báratom megszánt és volt kedves mindent elintézni helyettem, mert én kb annyira voltam képes, hogy kikapcsoltam a telefonomat és még a recis, sem a diák lányok nem tudtak felvidítani. Annyit elárulok, hogy ez inkább hatalmas tanulószoba volt egyetemistáknak, mintsem munkahely, félig patinás, félig ultra modern környezetben.

Ami az Opelt illeti elkezdtem vadul alkatrész árak után kutatni, valamint rendre kaptam a 6-800 ezer forintos javítási ajánlatokat márkaszervizektől, merthogy teljesen kétségbe voltam esve, hogy ha nem ott csinálják (mint később ki is derült) szar lesz és hülyén is fog kinézni.

A biztosító végre felköhögött 380 ezer forintot, ami kb. arra volt elég (merthogy a márka szervizek kiröhögtek), hogy érd-en Sanyi bácsi meglakatolja különféle legmocskabb, utángyártott elemekkel.

Visszakaptam a kocsimat, de a hézagok sehol sem stimmeltek, a hűtőmaszk korábbi modellről került át a tükrök meg gondolom egy régi Kadettről. Megint vigasztalhatatlan voltam. Anyukám épp akkor spórolt össze magának egy fehér C-Corsa-ra. Ekkor már 2007-et írunk. Jó állapotú volt és menő, már néhány extrával és persze állandóan lenyúltam. Meg is volt benne a büfés lány, pár kolléganőm és néhány lila harisnyás bölcsészlány.

Merthogy addigra kissé változott az ízlésem. Persze ez anyámnak nem annyira tetszett.

Második baki:

Az Astrát ugyan volt időm megszokni olyannak amilyen lett de nem is volt sok értelme mivel pár évre rá a nagykőrösin az m5 kivezetője felé akkorát pördültem vele kersztbe-kasúl sávokon át a korlátig, hogy a gumik is leugráltak a felnikről, (melyeket 2 napja vettem) és nyilván megint gallyra ment az eleje és ezúttal kicsit az oldala is. És habár én megúsztam, egy karcolás nélkül, pont úgy néztem ki mint az astra a tréleren… szomorúan.

Ismét kezdődött a fárasztás a biztosítókkal, pénzekkel szerelőkkel. Ezúttal édesapám segített egy helyi szerelőt találni ki nyilván a szomszéd haverja.

Lényeg, hogy évek, avulás ide-oda, a biztosító most is forintra 380 ezret utalt. Lehet ezt a számot szeretik és valahogy ezúttal is…

-Sanyibá, mennyibe fog kerülni?

-Mennyit fizet a biztosító? Kérdi Sanyibá (Nyilván számla kell)

-380ezret.

-Akkor 380ezer!

Valamint külön élmény volt apámmal össze veszni, mikor gondoltam ezúttal mondja meg a szerelőnek, hogy ne az után gyártott mocsok kivitel legyen.

Mire apám: „Öcsi…. Ez egy jaguár???”

Próbálta megértetni, hogy ez egy régi olcsó kocsi és tök mindegy milyen lesz.

Nem azért, de mikor az ö b Corsa-ját törte össze hatalmas hiszti volt, hogy nem mindegy ki hogyan nyúl hozzá.

Mondta is, „Ez olyan, mintha a lányodat vinnéd először nőgyógyászhoz.”

Lényeg nyilván megint a legolcsóbb, pár tízezres elemekből került fel minden és a hézagok továbbra sem stimmeltek, de legalább korának és típusának megfelelők lettek. A fényezés sem ütött el nagyon. Azért megjegyezném, hogy informatikus vagyok, ami állítólag menő, de Sanyi és Imre bácsi akkorákat gomboltak le rólam, amennyit még ma sem keresek.

És motorikusan is rendben volt, mivel még volt pofám csak azért is belökdösni a márkaszervizbe anyám Corsája mellé, mind ahányszor vitte. Ugye őt szerették, mert mindig oda hordta, így engem nem hajtottak el a roncsommal és persze anyám fizette.

Lambdaszonda, AC pumpa, termosztát, fékek, kipufogó, miegymás.

Időközben megismertem egy lányt és lett egy gyermekünk, sokat jártunk ki az Astrával a szüleihez Rákosborzasztóra. Szerettem jókat kikönyökölni napszemüvegben, nyári délutánokon negyvennel a belső sávban, ahonnan mindig kidudálnak egyébként mert amúgy állítólag idegesítően nyugdíjas vezető vagyok.

Kicsit idézi a húszas éveimet, talán nosztalgia, de ezúttal hátul gyerekülés és mellettem ül a feleségem, merthogy közben majd 40 éves lettem mivel már 2015-öt írunk.

Harmadik baki:

Na egy ilyen szép nyári délután történt a reptér mögötti úton, hogy akkora kátyúba vágtam az autót, hogy rögtön úgy kiszakadt a jobb első kerék, hogy nemcsak a sárvédőt gyűrte meg kicsit de még a féltengelyt sem mulasztotta el kitépni a váltóból.

Persze volt megint katasztrófavédelem, rendőrség stb.

Szerencsére ezúttal sem sérült meg senki. (Mondjuk furcsa, hogy a légzsák sem nyílt ki most sem)

Öreg rendőr minden esetre aranyos volt, mindjárt engem akart rommá büntetni valamiért, de mikor szóba hoztam a kárigényt csupán csak „erősen figyelmeztetett” a bajsza alól kilógó csavaros-töltős zárjegy nélküli ukrán cigijét pampogva.

A történet vége, hogy apósom elénk jött a családért míg én eltrélereztem az autót utánuk keresztúrra, ahol laknak. Egyéb iránt apósomnak is egy fehér Opelje van, csak épp egy D Corsa, amire épp anyám is gyúr, de ez egy másik történet.

A kocsi azóta is ott áll a kert végében, néha belepi a diófa levele, amit apósom lesöpröget róla.

Időközben kaptunk tőle ajándékba egy másik kocsit (az is fehér de nem Opel), de ez megint egy másik történet.

Néha kínálnak érte szomszéd nyugdíjasok 100-120 ezreket, hogy közértezni járjanak vele.

Úgy vagyok vele, sok emlékem fűződik hozzá és lehet egyszer ha úgy lesz időm, pénzem, megcsináltatom „haljakmeggyárira”

Na ez az én autós történetem a 20-as 30-as éveimből, melyeket valamiért csak és kizárólag fehér opelek kísértek a lúzerségben…

Ha bárkit érdekel, elmesélem anyám C Corsa történetét is, ami garantálom, hogy nem mindennapi sztori, mert a tizedikről zuhant az autóra egy öngyilkos hajléktalan, de a kocsi a mai napig járóképes…

Richárd történetét olvashattátok, melyet közzétettünk.