Tizennégy éves koromban elkezdtem élére állítani minden forintot, hogy amikor elég idős leszek, rögtön mehessek vezetni. Idén tízéves a jogsim, sokat megyek, de valami eddig nagyon hiányzott: vezetéstechnikai tréningen még nem voltam. Ezért kaptam az alkalmon, amikor az Apollo-Vredestein megkínált minket egy szabad hellyel. Nem sima tanpályás oktatásról volt szó, hanem emelt szintű, nagy sebességű képzésről, saját autóval. Ahogy speedworldös instruktoraink fogalmaztak, mi annál a tempónál kezdtük a feladatokat, ahol a tanpályák lehetőségei véget érnek. Így hát nagyon kíváncsian érkeztem meg a kiskunlacházi reptérre a célra tökéletesen alkalmas büntetőautóval – nem, nem a Kiscápával, hanem édesapám 1,3-as Swiftjével.

Az elméletet gyorsan lezavartuk, ami érthető is: valaki vagy figyel vagy nem, a bóják között viszont egyértelműen látszik, ha hibázunk. A helyes ülésbeállítást és kormányfogást azért átvettük, oktatóink pedig ezt végig igyekeztek ellenőrizni is, hogy minél jobban berögzüljön. Ez nem azért fontos, hogy legyen mibe belekötni: egészen másképpen tudunk beavatkozni éles helyzetben, egészen más mozdulatokra vagyunk képesek, ha jól ülünk az autóban. Kormányfogásból sem a 10 óra 10 perc már az elfogadott, sokkal hatékonyabb a 9 óra – 3 óra.

A pályára négy csoportban vezényeltek minket a csípős hidegben – ennek megfelelően váltásban csináltuk végig a négy (plusz egy) feladatot. A menetstabilizátor nélküli Swifttel természetesen az ESP nélküli csoportba kerültem, nekünk kisebb sebességeket határoztak meg mint a segédletekkel gazdagabban megszórt gépeknek.

Elsőként a kettős visszasorolás néven emlegetett feladatot kaptuk. A lényeg: a bójákból kirakott pályán először egy sávot váltunk balra, megismételjük ezt még egyszer, majd két sávnyit kell jobbra húzódnunk. Fokozatosan emeltük a tempót: állandó sebesség, nincs közben fékezés, váltogatás, csak kormányzás. Már a beérkezésnél is erős késztetést éreztem arra, hogy lassítsak, teljesen rendellenesnek tűnt ekkora sebességgel végigtolni a jelzések között. Egyre gyorsabban jöttek szembe az akadályok, és egyre kisebbnek tűnt a kormányzáshoz rendelkezésre álló távolság. 85 km/h-nál már csúszáshatáron volt a Suzuki, a gumik megszólaltak, az instruktor pedig mondta is a fülemre: nagyjából itt a vége, ezen a pályán ezzel a kocsival gyorsabban aligha lehet rombolás nélkül áthaladni.

Második feladatként jött a szlalom. Elsőre nem tűnik nehéznek: 4-5 bója egyenes vonalban, csupán ezeket kell kerülgetni. Az első terhelésváltásnál módszeresen ugyanúgy sodortam el ugyanazt a szerencsétlen kúpot, egymás után többször is. Szerettem volna ugyanis szép szűken megcsinálni a feladatot, minél kisebb oldaltávolsággal. Csak túl szűkre vettem, hamar fordítottam a kormányt, a narancssárga akadályt éppen hogy, de táncba vitte a Suzuki. Az utolsó körre felszívtam magam, nem akartam szégyenben maradni. Kilencvennel végigfűztem a pályát, minden állva maradt, megkönnyebbültem. Az autón ekkor már lehetett érezni, hogy a tapadás lassan eléri a határértéket, sőt pici ellenkormányzásra is szükség volt. Ha egy hangyafasznyival több gázt adok, megcsúszhatok – ugyanez hangzott a rádióból is.

A következő bójasornál a cél az volt, hogy megtanuljunk vészfékezni, és megnézzük, mekkora sebességnél miként alakul a fékút (kis elméleti ismétlés: a pedál érintésétől a megállásig megtett út). Persze ki ne tudna fékezni? – merülhet fel a kérdés. Instruktoraink szerint sokan. Tipikus hiba például, hogy a sofőr nem nyomja elég keményen a féket – így nem vészfékez, csak lassít. Szintén gyakori, hogy a blokkolásgátló visszarugdosásakor megijed, csökkenti a pedálerőt. Sok ráfutásos baleset pedig oda vezethető vissza, hogy még nem áll teljesen az autó, amikor a vezető elengedi a pedált.

A képlet egyszerű: a fehér bóják között gyorsítunk, elérjük az oktató által bemondott sebességet. A pirosnál beleállunk a fékbe (közben persze kikuplungolunk), amíg teljesen meg nem állunk. Közben nem feszítjük ki magunkat, hogy be tudjunk avatkozni, ha kell. 140-ről már egész sajátos érzés, ahogy teljesen ráterhelünk az autó orrára, a fara nagyon könnyű lesz, és szinte el akar emelkedni. A 130 és 140 km/h-ról való satuféknél bő húsz méter volt a fékút különbsége – ez bőven kiad egy nyerges szerelvényt, érdemes tehát mérlegelni, amikor autópályán megválasztjuk a sebességet, és tartsuk ezt észben a követési távolságnál is.

A folytatásban aztán megnéztük azt is, hogyan viselkedik az autó, ha vészfékezés közben ki is kell kerülni valamit. Itt 100 km/h volt a maximum, amiről meg kellett oldani a helyzetet. A lényeg, hogy a pedálerőt ekkor sem csökkenthetjük, hiszen akkor nem lenne elegendő a lassulásunk. A féken állva kell kormányozni, ezt a blokkolásgátló lehetővé teszi. Ilyenkor a kerék az egyik pillanatban gördül, a másikban blokkol, ebből pedig azt is kilogikázhatjuk, hogy a megszokottnál nagyobb íven tudunk fordulni.

A tréning zárásaként kikerüléses feladat következett. Egy kapun áthaladva először szabadon választhattunk, jobbról vagy balról akarjuk-e kerülni a bójákból kirakott szigetet. Mivel menetstabilizátor nélküli autóval futottunk neki, instruktorunk felhívta a figyelmet a helyes végrehajtás módjára: amint elvesszük a gázt, lépjünk a kuplungra, és gyors kormánymozdulatokkal hajtsuk végre a kikerülést. Nincs fékezés, nincs szakaszos gázadás – csak kuplung és kormány. A sebességet, ahogy már megszoktuk, itt is fokozatosan emeltük, számomra 75 km/h körül jött az izgalom.

Ekkor ugyanis picit megúszott a Suzuki hátulja, én pedig ellenkormányzás közben elkövettem egy hibát: önkéntelenül is megpöccintettem a féket. Ilyen helyzetben ez csak olaj a tűzre: az autó fara még jobban kitört, mire ezt összeszedtem volna, elindult a másik irányba, az újabb ellenkormányzás után pedig végül a menetirányra merőlegesen álltam meg. Dávid, az oktató odaintett magához, és megkérdezte: tudod, hol vesztetted el teljesen? A fék. Nincs fékezés.

Végül ugyanezt a manővert – nem, nem a keresztbeállást – nehezítették annyival, hogy nem dönthettünk szabadon a kikerülés irányáról. A kapun volt ugyanis két lámpa: az egyik felvillant, nekünk pedig a másik irányba kellett kerülnünk. Nem volt könnyű: egyrészt legtöbben reflexből a felvillanó lámpa irányába indultunk volna, másrészt pedig nagyon kevés időnk maradt a döntésre és a cselekvésre. Kettőből egyszer azért sikerült hibátlanul megcsinálni.

Mindebből mi a tanulság? A vezetéstechnikai tréning hasznos, hiszen komolyabb tét nélkül gyakorolhatunk olyan vészhelyzeteket, amelyeket normál esetben mindenki inkább elkerülne. Ha ezek a mozdulatsorok beidegződnek, akár élesben is sokat segíthetnek. Ezeket a feladatokat nyilván nem lehet kötelezővé tenni az alapoktatásban, de az mondjuk nem lenne rossz, ha legalább kis tempóról megismerhetnék az ABS működését a tanulóvezetők.

Forrás: totalcar.hu